Avas, panel, önvédelmi futás

Egy ideje már kattintgatok mindenféle panelfotókat. A legtöbben általában elég értelmetlenül, néznek rám, hogy mégis mi az isten haragját lehet azon fotózni.

Valahol értem én a kétkedésüket, mert így ránézésre valóban nem épp egy ingergazdag környezet. Miskolcon fotózva azonban egészen más problémákkal kellett szembesülnöm.

Korábban töltöttünk itt pár napot és Miskolc-Tapolca, Diósgyőri vár, Lillafüred relációban mozogva elég klasszul is éreztük magunkat. Érdemben tkp. alig fotóztam, viszont jártunkban egyre jobban birizgálta a fantáziámat az Avas és Diósgyőr és környéke fémjelezte kiterjedt betonlakótelep, ami ráadásul kellően lepukkantnak tűnt ahhoz, hogy úgy érezzem, kimeríthetetlen témára bukkantam. Két hét múlva ezért visszamentem.

Péntek délután érkeztem és gyorsan bele is vetettem magam a sűrűjébe, elég hamar megtapasztaltam azonban, hogy ez a bizonyos sűrű ezúttal szó szerint értendő.

Az ottlakókkal történő beszélgetés során mindjárt az elején megtudtam, hogy munkalehetőség nem nagyon, a környék reménytelenül „romásodik” (ők nem ezt a kifejezetést használták, csak hát ugye a politikai korrektség, a familiárisan hiperpigmentáltat meg azért mégse), ezért esnek a lakásárak, romlik a közbiztonság, terjed a bűnözés (a létező vagy nem létező összefüggések feltárásától eltekintenék). Az egyik fazon kis színes sztorikkal fűszerezte is a mondókáját, miszerint hol és miként térített veréssel jobb belátásra néhány suhanckorú, magáról megfeledkezett (roma) entitást.

Útravalóul még elmondták, hogy lehetőleg melyik környéket próbáljam meg kerülni, ha épen akarok ebből kikerülni, ha már egyszer volt annyi eszem, hogy oda jövök ahonnan, aki teheti inkább elmegy. Aztán másokkal is beszélgettem, de mindenkiből dőlt a panasz és a mindent átható frusztráció lassan rám is kezdett átragadni.

Nem segített a hangulatomon az sem, hogy valószínűleg nem mostanában találkoztam annyi egy négyzetméterre jutó részeggel, mint éppen itt. Ráadásul – a mélyben gyökerező indulatok csalhatatlan indikátoraként – néhány óra alatt vagy tucat alkalommal voltam fül és szemtanúja mindenféle verbális agresszióknak. Fotósok közül inkább a bevállalósabb kategóriába sorolnám magam, ezúttal azonban csak akkor vettem elő a gépet ha nagyon muszáj volt, kattintás után pedig gyorsan csomagoltam is vissza. Túl sokan voltak ugyanis, akiknek láthatólag nem nagyon volt veszítenivalójuk, (ellentétben velem) nekik egy fotós táska ide vagy oda, nem sokat számított volna.

Aznap már nem igazán volt kedvem fotózni a környéken, ezért este inkább a belvárosba mentem. Hát átütő sikerrel ott sem jártam. Ott ugyanis megdöbbentően nagy számú, magával szemmel láthatólag mit kezdeni nem tudó, ittas és drogos alakokkal jócskán ellátott galerik táboroztak meg parádéztak mindenfelé. Számukra az utca közepén állvánnyra állított géppel babrálva túlságosan nyilvánvaló kötekedési célpont voltam, úgyhogy hamar felhagytam ezzel is.

Másnap Diósgyőr volt soron, amiről előzetesen elmondták, hogy még Avasra is jócskán rátesz. Eleinte nem nagyon tudtam, hogy tartalmilag ez mit is jelent, aztán lassan kezdtem megérteni. Jó adag kisebb-nagyobb „élményről” tudnék ehelyütt beszámolni, a megértéshez vezető út fordulópontja azonban mégiscsak az volt, amikor odalépett hozzám egy roma asszony miszerint: „De szép vidiója van! Aggya mán el nekem! Most nyertem a laottón”. Közben odaaért középforma gyerekével egy idősebb asszony is, és elkezdte feszegetni, hogy vajon mennyit érhet a felszerelésem. „Háromszázezret csak megír nem?!”

Ezt még egy darabig, de aztán csakhamar kezdett kínosba fordulni a szitu, ezért inkább továbbálltam.

Félszemmel visszafordulva láttam azonban, hogy közben szép kis (jórészt kopasz, trikós alfahímekből álló) csoportosulás jött össze az asszonyok körül. Nagyon magyaráztak valamit és közben sűrűn felém mutogattak. Jobb híján gyorsan átmentem az út túloldalára. Közben még egyszer visszapislantottam és a szemem sarkából láttam, hogy egy kisebb csapat iramodott utánam. Szerencsére épp közeledett a villamos (ezúton is köszi a területileg illetékes közlekedési vállalatnak!), amit futva (állvánnyal és zsugorpalacknyi fotóstáskával az oldalamon nem is olyan egyszerű) sikerült is elérni. Valahogy nem voltam rá ugyanis kíváncsi, hogy vajon mennyire komoly az üzleti ajánlatuk (jelzem, mindez közvetlenül azután történt, hogy falnak támaszkodó vérző orrú ember, támadóját pedig hátracsavaró civil ruhás rendőrök mellett elhaladtam).

Szóval kaland volt , fotó annál kevesebb (ezekből néhány itt), úgyhogy összeségében elég ellentmondásosra sikerült ez a fotós hétvége. Persze ha nem akarok álságosan őszintétlen lenni, el kell ismerni, hogy részben pont az vonzott oda (még ha nem is pontosan így képzeltem el - nem vagyok naprakész a vonatkozó statisztikákban, de érzésre elég előkelő helyen állhatnak bűnelkövetésileg - szóval lehet jobban meggondoltam volna), amit végülis tapasztaltam, úgyhogy ki mit csinál, úgy amúgy..

És hogy a végét azért valamennyire optimistán zárjam (teszek is ide hozzá egy M.-Tapolcán készült - szép színes - képet, hátha), végsősoron elég tanulságos, igazi ríl szociológiai utazás volt. Bajom végülis nem esett, felszerelésem megvan, a postom elején felsorolt helyek pedig valóban nagyon szépek, a szállásul szolgáló panzió pedig aztán végképp minden dicséretet megérdemel (név és cím a szerkesztőségben)

Peace