Görög életérzés - part one...

"Ván edzsipson minit plííííz!"

És Ti tényleg azt hiszitek, hogy itt most meleg van? :))
Akkor rávilágítanék, hogy itt, ahol ez a kép készült (tavaly szeptember, Luxor), na ott meleg volt.. 55 fok, mindez a "hűvös" árnyékban...
Hősünk - Emese - feladta a küzdelmet (ami ekkor már a második napja tartott, lévén az Ő gépe lesérült) a kompakt gépemmel szemben, hogy számára is normális fotókat készítsen és a kezembe nyomta, hogy akkor ő most megy és elájul vagy bármi, akármi vagy valami (netán e három egyszerre).. és így esett az eset, hogy puskacsőre kaptam én, Őt...ahogy távolodik a karnaki oszlopcsarnok árnyékában, fáradtan, elcsizgázva..

Szánsájn:)

MÁS - világ

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas, légies alkatú lány, akit mikor megismertem hát hogy is fogalmazzam meg…”fura” volt, mert mindig olyan érzésem volt Vele kapcsolatban, hogy a saját zárt világában él, ahova bárki (na jó, globálisan a földi halandók) nem nyerhet bebocsátást..

Aztán egyszer csak kiderült a titok: FOTÓS:o) és innentől másként néztem rá én is, megszoktam, hogy még az ebédek alkalmával is hozza magával a meghatározhatatlan „alkatú” (igen, alkatú!) fotóstáskát :), hiszen, ahogy rávilágított, soha nem lehet tudni, hogy mikor ütközünk a témában, no meg ha „hosszúak a fények”.. szóval el ne szalasszuk már, na!

Az idő múlásával aztán megtanultam máshogy, egy kicsit az Ő szemével is nézni a dolgokat és be kell vallanom megszerettem ezt a látásmódot, meg a fekete-fehér képeit, talán egy kicsit közelebb kerültem ehhez a zárt világhoz, amit szájtátva, csodálkozva szemléltem.. talán csak azért mert ez is egy művészeti ág és valahogy mindig vonzottak a művészetek.. de persze lehet, hogy csak azért, mert halak jeggyel áldott meg a sors:))

És most, hogy túl van az első önálló kiállításán, pótolni szerettem volna a mulasztást, hogy nem írtam ott és akkor a vendégkönyvbe, pedig imádtam minden képét és jórészét volt már szerencsém látni korábban is.

Jah és ha ez a mese vége, akkor csak úgy szólhat, hogy boldogan, rengeteg kiállítással és elismeréssel a háta mögött élt, míg meg nem halt :)

És tényleg..

azt hittem, hogy na most! megvan, Ő az, szigorúan nagybetűvel.. Le kellene már erről szoknom, hogy terézanyut játsszak és aki kicsit kedvesebb az átlagnál, arra mindjárt azt gondoljam, hogy „ő a herceg fehér lovon” – mikor tudjuk, hogy fehér ló, na az nincs, maximum szürke..

Olyan sorsszerűnek tűnt az egész, éppen törölni szerettem volna a regisztrációmat arról a bizonyos oldalról, mikor levelem érkezett tőle. Gondoltam megnézem, hiszen mi bajom lehet, ezért vagyok itt. Kedves volt, nem tolakodó, vicces és mint tudjuk ez azért elég fontos az ember lányának. Elkezdtünk vadul chat-elni és – az internetnek meg sok smile-nak köszönhetően – jókedvűen tértem nyugovóra, hogy mégis csak vannak jó képességű fiatalemberek és igen ez a példány pont rám vágyik. Mivel a chat párbaj alatt bátorra ittam magam belementem, hogy találkozzunk személyesen mindjárt másnap – na ez volt az egyes számú hiba!! El is jött a másnap, egész nap idegbajosan, feszülten vártam az esti NAGY TALÁLKOZÁST, hiszen aznap megoldódik az életem és véget ér a magányos karácsonyok sora…

A megbeszélt időpontban, kipirulva várakozok a megadott helyen, de ő késik.. nem jó jel, de elhessegettem magamtól az ilyen sötét gondolatokat egy perc alatt. Várok és méregetem az embereket; „jaj, csak nem ő legyen az, aztán a következő percben, megpillantva egy újabb hím egyedet: „kérlek add, hogy ő legyen az” – persze nem. Aztán befut valaki az épület elé és vadul nézelődik. Én méregetem és magamban fohászkodom: „ne, ne”, a következő percben veszi elő a telefonját - itt kellett volna a megérzéseimre hallgatni és lelépni, második hiba!! – és már rezeg is az enyém a tenyeremben.. húú, nincs mit tenni, itt áll két méterre a telefonom világít veszettül, lebuktam. Odalép, bemutatkozás, majd hosszas vajúdás, hogy akkor hova üljünk be egy kicsit ismerkedni. Végül egy cukrászdára esik a választás, ahol én egy kávét és egy vizet rendelek, míg ő jókedvűen befal egy krémest.

Nem szaporítom tovább a szót, nem olyan volt, mint amit a kép alapján vártam. A legdurvább, hogy fotós barátnőm jelezte „figyi már, ez a kép kicsi, nem vehető jól ki rajta” – köszönjük Emese! :)
A stílusa, ahogy beszélt, ahogy gesztikulált se volt az igazi.. mekkora átverés ebből a szempontból a technika forradalmi vívmánya, az internet!

Most már csak egyet mondjatok meg nekem! Hol vannak azok a magányos pasik, akik szintén ismerkedni szeretnének és nem az internet (képek, szavak) mögé bújva próbálják más megvilágításba helyezni valódi személyiségüket??