Az első önálló esküvő fotózása volt számomra eddig a legnagyobb para, és egyúttal gondolom az utolsó is. Ilyenkor ugye a fő gond a rutin hiánya, ami kezdőnek azonnal fel is vet egy rakás, előre teljesen megválaszolhatatlan kérdést: mikor milyen obival és beállításokkal, honnan, hogyan, vajon mikor mi következik majd, ésatöbbi - mintha kábé az életben nem is láttam volna még esküvőt.
A második alkalom már egy fokkal jobb, gondolhatnánk.. én is ezt reméltem, amíg meg nem néztem magamnak előző nap a helyszínt. Életemben ilyen sötét templomban nem jártam - tán azóta sem -, ez persze mindjárt meg is adta az alaphangulatot, aztán mivel talán aznap használtam először élesben 40D-t, végülis nagyjából infarktus közeli hangulatban érkeztem és kezdtem fotózni a násznépet, míg a nyilván késésben lévő menyasszonyra vártunk. Próbáltam ráhangolódni az egészre, nyugodt mosollyal járkáltam föl és alá, kerestem folyamatosan a képeket. Egész jó hatással voltam saját magamra, de a násznép is azonnal partner volt - egy vidám és nyitott társaság - közben az idő is szépen haladt, kezdtem egyre jobban magaménak érezni az egészet.
Egyszer csak megláttam, hogy az egyik kis tündér beállt az ajtóba és onnan várta a menyasszony érkezését. Ekkor támadt egy képi ötletem, aztán ahogy ezt sikerült megvalósítani, valahogy teljesen meg is nyugodtam. Egyrészt rájöttem ugyanis, hogy fog ez nekem menni, másrészt azt hiszem ettől a ponttól.. képtől kezdve szeretem nagyon az esküvőket fotózni.
A második alkalom már egy fokkal jobb, gondolhatnánk.. én is ezt reméltem, amíg meg nem néztem magamnak előző nap a helyszínt. Életemben ilyen sötét templomban nem jártam - tán azóta sem -, ez persze mindjárt meg is adta az alaphangulatot, aztán mivel talán aznap használtam először élesben 40D-t, végülis nagyjából infarktus közeli hangulatban érkeztem és kezdtem fotózni a násznépet, míg a nyilván késésben lévő menyasszonyra vártunk. Próbáltam ráhangolódni az egészre, nyugodt mosollyal járkáltam föl és alá, kerestem folyamatosan a képeket. Egész jó hatással voltam saját magamra, de a násznép is azonnal partner volt - egy vidám és nyitott társaság - közben az idő is szépen haladt, kezdtem egyre jobban magaménak érezni az egészet.
Egyszer csak megláttam, hogy az egyik kis tündér beállt az ajtóba és onnan várta a menyasszony érkezését. Ekkor támadt egy képi ötletem, aztán ahogy ezt sikerült megvalósítani, valahogy teljesen meg is nyugodtam. Egyrészt rájöttem ugyanis, hogy fog ez nekem menni, másrészt azt hiszem ettől a ponttól.. képtől kezdve szeretem nagyon az esküvőket fotózni.
Bejegyzések
6 megjegyzés:
Nálam soha nem múlik el a para. :))) Sose tudom, melyik obi, hova kell állni, mi következik. Vagy sötét van, vagy szembe süt a nap, vagy a rokonok ugrálnak, stb. Valahogy mégis úgy van, mint Szent Iván éji álomban, amikor az amatőr színjátszók készülnek, hogy a végén mégis valahogy összeáll.
A kép olyan, amilyennek lennie kell, érzékeny és kedves.
Hát az elsőből, mint cím, kicsit másra gondoltam
:)
Tőled mást nem is nagyon vártunk. :))
Timi a szertartás előtti percekben valami adrenalin bomba általában engem is mindig utolér, de ez asszem kell is ahhoz, hogy jól lehessen végigfotózni az egészet. Beállított képeknél is jön valami agylövés, de az megint másmilyen. Ezeket leszámítva viszont szerencsére nyugisan élem meg az ilyen napokat, igaz másképp talán nem is szívesen csinálnám. :)
Ez most nagyon megragadott. :)
Valamiféle adrenalin maradjon is meg mindig, később is. A szertartásokon már annyira nagyon nem bírok izgulni, de a "beállított" fotózás előtt mindig parázok én is. Persze ezt senki nem tudja, nem is tudhatja, mert akkor oda a bizalom. Ha viszont nem lenne para, akkor válnék unalmassá, rutinból csinálva meg nem is jó, meg nem is élvezzük.
Ez meg egy jó kép.
Most csak ennyit mondanék:
http://gehringj.blogspot.com/2011/02/kijevbol-kaptam-tovabbadom.html
(nem megorrolni, melózni! :D )
Megjegyzés küldése